Apró Örömök #25 – az utolsó

Ebben a sorozatban azt gyűjtöttem össze, hogy mivel okoztak a gyerekeim örömöt nekem, mi az, amire majd vissza szeretnék emlékezni, mi volt az az emlékezetes pillanat, az a hangulat, tapintás, érzés, amit nem szeretnék elfelejteni. Itt olvashatsz bővebben a miértekről!

Mégis, ez az utolsó apró örömökről szóló bejegyzés. Biztos kíváncsi vagy, hogy miért fejezem be ezt a sorozatot.

Igazából két oka van.

Az első – ami már egy ideje megfogalmazódott bennem, de eddig nem követték tettek az érzéseimet – az az, hogy kezdem nagyon személyesnek érezni ezt a típusú bejegyzést. Próbáltam sokáig tárgyilagos maradni és nem konkrétan írni az egyes történésekről, de így nem működött igazán. Gondot okozott nekem, hogy értékes és emlékezetes pillanatokról írjak, (ami talán más életében is előfordul, de észrevétlenül át lehet siklani felette, ha nem figyel oda rá az ember egy kicsit),  mégis úgy tegyem ezt, hogy ne váljon túl személyessé. Nos azt hiszem, hogy a kettő eleve üti egymást. Ez egy nagyon személyes téma és nálam ez már azon a határon belül van, amit nyilvánossá szeretnék tenni. Így ezzel a bejegyzéssel lezárom ezt a sorozatot.

A másik ok pedig, hogy szeretném a blog tartalmát még inkább egy irányba terelni. Hamarosan jövök a részletekkel! A következő hetekben több változás is lesz a zezil oldalon. Remélem tetszik majd a felfrissített oldalam.

Most pedig utoljára következzenek az elmúlt hét apró örömei:

[ 4 és 2 éves]

∞ az első alkalom, hogy egy kétéves igazi tréfát eszel ki és simán behúz a csőbe. Mindezt faarccal…

∞ az első egyedül felhúzott cipzár (no persze lehet, hogy csak nekünk nem produkálta eddig magát)

∞ amikor arra a kérdésre, hogy “Hogy tetszett az új frizurád a bölcsiben?” rövid gondolkodás után azt a választ kapom: “Megcsodálták!” 🙂

∞ hallgatni ahogy a fantáziájukat szabadon engedve hablatyolnak festés közben

∞ sétálni az utcán, mindkét kezemben egy picike kéz, mellettem két kicsi lány. Az én lányaim.

És neked?

 

4 thoughts on “Apró Örömök #25 – az utolsó

  1. Nagyon jó lehet igy együtt lenni a két kis gyerekkel. Ez az igazi és ez késöbb az életükben is érződni fog. Sajnos én nem tudtam egyik gyerekemmel sem hosszabb ideig otthon maradni, leginkább akkor voltunk együtt (a hétvégéket kivéve) mikor betegek voltak. Hogy mégis jó fiaim lettek, azt nem tudom miért volt. Talán a példamutatás és azért az esti és hétvégi együttlétek tették. Manapság ahogy látom igen sok lehetőség van a gyerekek kreativitásának és tudásának a fejlesztésére. De pl. a kisebbik fiamnak szerencséje volt, mert az iskolában volt zeneiskola is és oda is járt. Sajnos második év után eltanácsolták. De ajánlották Éva nénit, aki szerintem többet adott neki. Éva néni a Kossuth Lajos utcában lakott, férje mozgássérült volt. Egy alkalommal 3-4 gyerekkel foglalkoztak, gyakran zenehallgatás volt. Nyolcadik után már nem akart oda járni, de magától elkezdett gitározni, ami a mai napig megvan neki és esténként le-leül vele. A gimnáziumban viszont egy zenekarban játszott, ami örömet szerzett neki. Örülj kislányaidnak és annak, hogy velük lehetsz.

  2. Köszönöm szépen, hogy eddig megosztottad velünk ezeket a belsőséges élményeket. Én mindig örömmel olvastam, kis napsugarak voltak számomra. Úgy tudok örülni más örömének és boldogságának.
    Izgatottan várom az újításokat! *-*

  3. Köszönöm a kedves hozzászólásokat! Jól esik, hogy örömet tudtam okozni ezekkel a bejegyzésekkel!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..