Miért nehéz a beszoktatás?

Minden anyuka és kisgyerek életében bekövetkezik az a pillanat, amikor el kell válniuk a nap nagy részére. Elkezdődik a bölcsőde, az óvoda. Megszokni ezt az új élethelyzetet nem csak a gyermeknek nehéz, hanem az anyukájának is. Még az is lehet, hogy neki nehezebb.

Ez persze emberfüggő.

Az Anya

Vannak anyukák, akik alig várják, hogy újra “szabadok” legyenek legalább nyolctól négyig. Hogy legalább ebben az időszakban magukból induljanak ki és ne mások igényeiből. Egy kis ideig kiszakadjanak abból a szokásos napi körforgásból, amit egy kisgyerek nevelése jelent. És bár lenne még lehetőségük otthon maradni pár hónapot, ők mégis inkább a munkába-állást választják.

Vannak, akiknek nincsen választási lehetősége. Vissza kell mennie dolgozni egy bizonyos idő lejárta után, akár munkahelyi, akár anyagi okok miatt. Lehet, hogy örülnek is ennek a kényszer-szituációnak, mert így nem nekik kell mérlegelni, hogy mi is lenne jó maguknak és gyermeküknek. De az is lehet, hogy hónapokon át törik a fejüket, hogyan tudnák eltolni a munkakezdést, hogyan nyerhetnének még egy kis időt, amit csak a csemetéjükkel tudnának tölteni. De sehogy sem találnak másik megoldást, fejet kell hajtani a muszáj előtt.

Olyanok is akadnak, akiknek lehetősége van mind a belső, mind a külső tényezőket figyelembe véve kitolni a közösségbe járás időpontját az óvodakezdésig. Vagy még esetleg azon is túl egy kicsit. Szeretnék maximális kihasználni azt az időszakot, amit együtt tölthetnek a gyermekükkel. Azt az időszakot, amit kettesben, hármasban tudnak tölteni a nap huszonnégy órájában.

Nagyon sokfélék vagyunk, a személyiségünk, az élethelyzetünk. Nincsen jó és rossz megoldás és nem vagy sem rosszabb, sem jobb anya attól, hogy rád éppen melyik variáció igaz.

Még az is lehet, hogy te is olyan hibrid helyzetben vagy mint én.

Lett volna még lehetőségem eltolni a közösségbe járás kezdetét és sokat gondolkoztam azon, vajon mi a jobb neki, mi a jobb nekem, ha elkezdek dolgozni vagy kitolom a munkába járás kezdetét. Addig-addig gondolkoztam, míg végül azon kaptam magam, hogy valójában már dolgozom is. Csak éppen nem munkaidőben és munkahelyen, hanem itthon, alvásidőben és éjszakánként. És nem is tekintettem munkának, inkább tanulásnak, kihívásnak, tenni vágyásnak.

Aztán eljött az idő, amikor azt éreztem, hogy ez így nem jó, lépni kell. Így a lányok is kapnak egy teljes anyukát délutánonként  és én is tudok haladni a kitűzött céljaim felé. A lelkiismeretemmel azért nap, mint nap meg kell küzdenem. Biztos, hogy ez jó neki? Biztos, hogy jó így nekem is?

walk-1444592_640-1

 

A gyermek

Ugyanúgy, ahogy az anyák többféle módon reagálnak egy-egy szituációra, más megoldást tartanak helyesnek, ugyanúgy a gyerekek is máshogy reagálnak arra, amikor elkezdenek közösségbe járni.

Vannak gyerekek, akik már alig várják, hogy kortársaikkal legyenek együtt egész nap. Új játékokat próbálhassanak ki. Nem okoz nekik gondot, hogy az anyukájuk nincs már velük egész nap. Nem bánják az új környezetet, könnyen megszokják az új körülményeket és örömmel mennek minden nap. Nyilván nem ez a leggyakoribb eset és még aki kezdetben örömmel ment, annál is vannak nehezebb napok.

Más gyerekek nagyon élvezik a bölcsőde/óvoda adta előnyöket, de csak addig, amíg a beszoktatás tart. Amíg az anyuka elérhető közelségben van. De amint vége van a beszoktatásnak, egyszerre nem lesz kedvük az egészhez. Szívesebben maradnának otthon, vagy legalábbis anya is menjen be velük.

Ugyanilyen nehéz elfogadniuk a változást azoknak a gyerekeknek is, akik már az első perctől tiltakoznak ez ellen az egész ellen. Változó, hogy elég egy-két hét, amíg megszokják ezt az új élethelyzetet, vagy több idő kell nekik, amíg végképp beletörődnek ebbe a szituációba.

És ez teljesen érthető. Gondoljunk csak bele nekünk milyen érzés, amikor kiszakadunk a megszokott kis komfortzónánkból? Amikor nem otthon alszunk? Amikor új munkahelyre kerülünk? Nekünk is több hétbe telik, amíg megismerjük a rendszert, amíg nem új helyként gondolunk rá, hanem természetes közegünkként tekintünk rá. Egy kisgyereknek ezen felül még azt is meg kell szoknia, hogy a biztonságot jelentő személy, annak a hangja, az illata, az ölelése nincsen vele.

Így hát természetes, hogy sírnak. És sírunk velük mi is (láthatatlanul, odabent). Mert megértjük, hogy milyen nehéz ez most nekik, mert nem tudunk segíteni, mert ezt most először neki kell megoldania. Neki kell túljutnia ezen az időszakon. Végigmennie egy folyamaton. Beletörődnie, hogy ez mostmár így lesz, hogy nem tud rajta változtatni. Megszoknia, az új környezetet, a szokásokat. Megszeretni a jó dolgokat, a közösséghez való tartozást, az élményeket, amit otthon biztosan nem tapaszt volna meg.

boy-447701_640-1

És bármennyire jó döntést hoztunk, vagy a kényszer vezérelt bennünket, hogy elindítsuk a gyermekünk közösségi életét, sokszor elbizonytalanodunk. Összeszorul a szívünk a reggeli sírós elválásnál, de reménykedünk a délutáni vidám élménybeszámoló során. Sajnáljuk a sok átsírt nap miatt, de örülünk, hogy egy-két felvett új szokás mennyire a hasznára válik majd.

Ez a kettős érzés vajon meddig tart? Az óvodásom nagy kedvvel ment, sosem sírt (csak egyszer középsős korában). De reggelente folyton mondogatja, hogy nem akar menni. Fél órára rá az oviban pedig úgy kell utána szaladni, hogy legalább köszönjünk el, mielőtt beszalad a csoportszobába. A bölcsisem két hete fejezte be a beszoktatást. Azóta minden reggel keservesen sír. A kezdeti egész napos sírdogálást az utolsó nap már felváltotta a tízóraiig tartó sírdogálás. Nem állítom, hogy nem szakad meg a szívem. De valahogy mégis az látszik rajta, hogy tetszik neki. Csak azt nem szereti, hogy én nem vagyok ott.

Nincs megállás

Mindezek ellenére, mégsem ezzel a lelkiismeret-furdalással való viaskodást tartom a legnehezebbnek. Mert valahogy mégiscsak ez a dolgok rendje és bízom benne, hogy ez a (sajnos csak) sok sírdogálás által megszokott közösségi rendszer a hasznára lesz és olyan élményekkel/értékekkel gazdagítja, amiket otthon velem nem tapasztalt volna meg.

A legnehezebb szerintem az, hogy ez vitathatatlanul az első lépés afelé, hogy nem tudsz mindent a gyerekedről. És ez innentől kezdve már mindig így lesz. Nem tudod mikor és mit csinál. Még abban sem vagy biztos, hogy kivel.

Az egyetlen dolog, amire támaszkodhatsz, hogy megbízik benned. Hogy elmeséli mi történt vele aznap, vagy legalábbis a legfontosabbat. Már amennyiben olyan gyereked van, aki szeret ezekről mesélni.

sun-741813_640-1

Mi még most sem nagyon tudjuk, hogy mi történik Csengével az oviban. Néha néha egy-egy elejtett félmondatból próbálunk következtetni. Így van hogy hetek múlva derül ki, hogy szülinapot ünnepeltek, hogy nem csak neki hullott már ki az első tejfoga. No meg persze egy bölcsődéstől nem várhatja el az ember (bármennyire fejlett a szókincse), hogy kiselőadást tartson a nap történéseiről.

Egyre nagyobb szerepe a lesz a bizalmi viszonynak, mit oszd meg veled és mit nem. És neked egyre jobban bele kell törődnöd, hogy nem fogsz mindent tudni, bármennyire is kíváncsi vagy rá. Nyilván egy kétévesnél ez még kimerül annyiban, hogy nem tudod milyen édes beszólása volt már megint. Vagy nem látod, hogy milyen szépen kezdett el először ollóval vágni. De ahogy egyre nagyon lesz, egyre komolyabb dolgokról lesz szó.

Elválás

És valójában szerintem ezért nehéz a beszoktatás. A sok kétség közül, hogy jó lesz-e neki ott, jól fogja-e magát érezni, hogy biztos ez-e a legjobb megoldás számára, az a legnagyobb nehézség, hogy te megtanulj lemondani arról, hogy vele legyél. Hogy befejeződött az a szimbiózis, ami kialakult köztetek. De legalábbis innentől kezdve átalakul egy másfajta viszonnyá.

Mert nem mindenki szeret mindenről beszámolni függetlenül attól, hogy mennyire van bizalmi viszonyba a szüleivel. És meg kell tanulnunk tiszteletben tartani a titkait. Kicsit már most megtanulni külön életként kezelni az életét.

farewell-961598_640-1

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..